Miért vesszük körül magunkat tárgyakkal? Miért építünk századok óta „emlékpalotákat”? Kik a „kurátorai” egy iskolának? Posztamensre állítható-e egy pillanat vagy egy teljes korszak? A Németh László Általános Iskola diákjaival közösen több héten keresztül, három különböző korosztállyal kerestük kihelyezett múzeumpedagógiai foglalkozásainkon a válaszokat, többek között ezekre a kérdésekre is. A gyerekek munkáival pedig múzeumi gyűjteményünk is bővült.
Azt gondolnánk, hogy egy múzeumpedagógiai foglalkozásnak értelemszerűen a múzeum ismerős épületében, a múzeumban kiállított tárgyak otthonos társaságában van az ideális helye. Sok esetben előfordul azonban, hogy a fiatalokkal nem a múzeum épületében alkotunk és gondolkodunk közösen, hanem olyan rendhagyó helyszíneken, ahol nem közvetlenül hozzáférhető a múzeum szisztematikusan, átlátható rendbe szervezett gyűjteménye, a múzeum épületének tipikus hangulata, a múzeumnak, mint közösségi helynek az „atmoszférája”.
Az általános iskolákba kihelyezett foglalkozások során ezzel a kreatív hiánnyal szoktunk dolgozni. Ez a hiány a diákok és a múzeumpedagógus számára amellett, hogy természetesen kihívással is jár, a legtöbb esetben felszabadító helyzetet idéz elő, hiszen rengeteg tér nyílik az imaginatív, saját élményekből és fantáziákból összeálló alkotómunkára.
A Németh László Általános Iskolában több héten keresztül, három különböző korosztállyal dolgoztunk együtt. A rövidnek tekinthető, 50 perces foglalkozásokra a középiskolai felvételik időszakában látogattunk el a diákokhoz: ez az időszak a diákok számára majdnem minden esetben jelentős, érzelmileg telített, sok esetben stresszel és bizonytalansággal járó időszak. Egy hosszú korszak lezárása, mikrotörténelmi mértékű esemény.
A múzeumpedagógiai foglalkozások egyik kulcsa a kíváncsiság felébresztése: nem csak a diákokban, hanem elsősorban a pedagógusban. Kíváncsiság nélkül nem is érdemes pedagógiai foglalkozást tartani, különben kölcsönös fásultságba és unalomba fordulhat egy-egy alkalom. Pedagógiai részről minket az a kíváncsiság hajtott – és óratervünket is így állítottuk össze -, hogy milyen nyolcadikos diákként megélni azt a határeseményt, azt az „átmeneti rítust”, ami az általános iskolából a szakközépiskolába, gimnáziumba való áthaladás jelent. Mit jelent a diákok számára az iskola, mint intézmény, és mik azok a meghatározó emlékek, amik az iskolához, mint intézményhez, illetve az iskola sajátos tereihez is kötődnek náluk?
Dacára az érzelmileg és fizikailag kimerítő sűrű heteknek a 8-10 fős csoportok még a kora délutánok magasságában is zsizsegtek az energiától és a közlésvágytól. A csoportokban zömében kerületi fiatalok voltak, de többen a város távolabbi kerületeiből járnak be az iskolába. A fiataloknak nem volt teljesen idegen a múzeum terepe: Kalmár Anna, az iskola pedagógusa egyben a múzeumi-szakkör vezetője is, aki évek óta rendszeresen látogatja a gyerekekkel a főváros változatos intézményeit. Olykor egymás szavába vágva, kakofón nyüzsgésben zajlott az alkalom, ami az egyik legideálisabb légkör egy foglalkozáshoz, hiszen az egyik első cél mindig az, hogy minél több gondolatot és élményt osszunk meg egymással.
Az iskolában megtartott foglalkozások foglalkozások rövidek ugyan, de alkalomról alkalomra meglepődünk, hogy milyen sok minden férhet is bele egy 50 perces órába. Az óra első felében a múzeumpedagógia egyik alapvető kérdését jártuk körül: mi is az egyáltalán, hogy „múzeum”? Miért járunk múzeumba? Van-e egyáltalán egy múzeumnak bármilyen értelme? Ezek a kérdések talán első hallásra bagatellnek tűnnek, de álljunk meg egy pillanatra és tegyük fel magunknak is ezeket a kérdéseket: látni fogjuk, hogy a válaszok egyáltalán nem evidensek, talán az évek során magunknak is más-más válaszokat adunk. A múzeum „értelme” nem egy örök, kőbevésett valami, hanem generációról generációra más jelentéssel bír. Ha találunk a környezetünkben fiatalokat próbáljuk feltenni nekik is ezeket az alapvető kérdéseket, kerülve a kioktatás és a didakszis eszközeit: nagyon inspiráló és elgondolkodtató válaszok születhetnek, amiből mi is sokat tanulhatunk.
A foglalkozásokon a fiatalokkal hasonlóságokat kerestünk az általános és iskola és a múzeum intézménye között. Ezen a megközelítésen elsőre többen meglepődtek. Az iskola telítve van élettel, röhögéssel, bánattal és szerelemmel, sok esetben félelemmel: azaz egy élettel teli, dinamikus hely.
A múzeumokkal szembeni előítélet ezzel szemben még mindig sok esetben -sajnos- az, hogy azok a mozdulatlanság, a csönd, az unalom helyei. Mi azt az utat választottuk, hogy elsősorban az intézmények téri aspektusaira helyeztük a hangsúlyt: milyen helyek is ezek tulajdonképpen? Gondoljunk csak bele, hogy milyen sok hasonlóság van egy múzeum és egy iskola épülete között: mind a két intézménynek vannak „kurátorai”, akik eldöntik, hogy egy térben hol helyezkedjenek el a tablók, a műtárgyak, a szobrok, az információkat tartalmazó táblák, stb… Az intézmények tereinek szervezettsége sok mindenben hasonlít: vannak helyek, amik »tiltottak«, vannak ahol sajátos szabályok alapján kell »viselkedni«, de megtalálhatjuk a »szabadság«, a karnevál tereit is. Ezeknek a tereknek sajátos »atmoszférája« van: és ezeket az »atmoszférákat« a kurátori munka alakítja ki. A tér és a benne lévő tárgyak hatnak ránk: érzelmeinkre, viselkedésünkre, vágyainkra, fantáziáinkra. Ahhoz, hogy felismerjük egy kurátori munka lényegét fel kell ismernünk, el kell sajátítanunk azokat a kompetenciákat, amelyek segítenek, hogy intellektuálisan és érzelmileg is megnyíljunk ezeknek az atmoszféráknak, illetve, hogy kritikai módon tudjunk viszonyulni hozzájuk.
A beszélgetés végére izgalmas konklúzióra jutottunk a diákokkal.Egy iskola, akár egy múzeum: emlékpalota is. Számos régi és kevésbé régi emléktárgy helyezkedik el benne, nem is beszélve azokról az emlékekről, amelyeknek nincsen anyagisága: ilyenek a személyes és az intézményekhez köthető történetek. Az izgalmas, alapkérdéseket körbejáró aktív beszélgetéseket követően -ahogy mindig- alkottunk a diákokkal. Megismerkedtünk az úgynevezett „múzeumi leíró kartonnal” és megkértük őket, hogy bármilyen (!) az iskolához köthető emléket írjanak le erre a papírra. Egyetlen kérésünk volt hozzájuk: kategorizálják is az emléket a leíró lap archívumi logikája alapján: „méret”, „technika”, „kiadó neve”, stb…. Ezt sok esetben teljesen jogos értetlenkedés fogadta. Miért? Mi ennek az értelme? Mit akarunk vele csinálni? Hova kerülnek majd az emlékeik?
A diákok kérdései nagyon is helyénvalóak! A foglalkozásoknak ezen a pontján megismerkedtünk az „oral history” fogalmával: az ő történeteiket, akár csak a kerületben élő más emberekét múzeumként természetesen ugyanúgy gyűjtjük, akár csak a tárgyakat: a történetek értéke nem kevesebb, mint egy tárgyé. Itt újabb izgalmas beszélgetések kezdődtek arról, hogy mit is jelent az, hogy értéke van valaminek? Miben mérjük az értéket? Mi a különbség a piaci és a kulturális értékek között?
A beszélgetések végeztével a diákok nekiveselkedtek az emlékeik leírásának. Két példányt kértünk tőlük, hiszen ezeknek a lapoknak az egyik példányát archiváltuk és beemeltük a múzeum gyűjteményébe.
Nagyon köszönjük a Németh László Általános Iskola diákjainak és pedagógusainak a közös munkát! Az emlékeitek már itt vannak nálunk, archiválva és a gyűjteménybe emelve: szó szerint kesztyűs kézzel bánunk velük és természetesen láthatjátok is majd őket a múzeumban Ti is.
Hamarosan folytatjuk!
Ha Önöket/Titeket is érdekelnek a több témában kidolgozott, ingyenes múzeumpedagógiai foglalkozásaink keressék múzeumpedagógusunkat, Forgách Pétert a peter.forgach@jozsefvarosimuzeum.hu e-mail címen, vagy a 06702163977-es telefonszámon!
