2025 január végétől egy rendhagyó programsorozatot indítottunk el a Józsefvárosi Múzeumban: a Losonczi téri Általános Iskola és a Molnár Ferenc Általános Iskola pedagógusaival és 6. osztályos diákjaival egy egész féléven keresztül tartó közös kísérletbe/ munkába fogtunk! Négyrészes blog-sorozatunkban most az utolsó, záró részt osztjuk meg veletek.
Májusban és júniusban programsorozatunk a megszokott módon folytatódott: józsefvárosi
történeteket dolgoztunk fel a diákokkal együtt. Ebben az időszakban különösen figyeltünk arra,
hogy a foglalkozások rugalmasak legyenek – hiszen a tavaszi és nyár eleji időszakban a
gyerekek sokszor fáradtabbak, töredezettebb a tanév ritmusa. Ezért több szabadabb,
beszélgetős, élményalapú órát tartottunk, de a központi gondolat – a szomszédság, az identitás,
a kerületi kötődés – megmaradt.
Történetek a panelek alól – milyen itt élni?
A májusi múzeumi alkalmon a józsefvárosi lakhatás kérdését dolgoztuk fel. A „Középtávon
bontandó” című múzeumpedagógiai programra építettünk, amely egykori panelházi lakók
történeteit dolgozza fel. Felolvastunk néhány személyes beszámolót, majd arról beszélgettünk,
vajon milyen lehetett az, amikor valaki egy régi, elbontott házból egy panelbe költözött. Milyen
érzés lehetett, hogyan érezhette magát az illető?
Ezután közösen végigsétáltunk a múzeum alsó szintjén, és azt kértük a gyerekektől,
keressenek olyan tárgyakat, amelyek kapcsolódhatnak a paneles élethez. Többen megtalálták a
Corvin-negyed és Losonci lakótelep környékét a térképen, sőt volt, aki a saját házát is
felismerte. Innen már könnyen lehetett személyes élményeket megosztani: milyen most ott
lakni, mit szeretnek, mit nem?
Az óra végén közösen próbáltuk megfogalmazni, mitől lesz ideális egy lakóhely. Fontos-e a
csend? A játszótér? A szomszédok? Mindezek kapcsán újra visszatértünk a „szomszédság”
témájához: hogy nemcsak a lakóhely határoz meg bennünket, hanem az is, hogyan élünk
együtt másokkal.
Hírünk királyoknál és császároknál – a Kölber kocsigyár
Ez az óra kissé nehezebben sikerült – ugyanakkor fontos tanulságokat hozott számunkra. A
Kölber kocsigyár történetét dolgoztuk fel, amely egykor a Monarchia egyik híres udvari beszállítója volt. A diákok közül többen is érdeklődtek korábban a kiállításon látott kocsik iránt, ezért gondoltuk, hogy ezt a témát érdemes lenne kibontani.
Beszéltünk a kocsikészítéshez szükséges szakmákról is – bognár, nyerges, lakatos,
esztergályos –, valamint arról, hogy milyen munkamegosztás volt egy ilyen gyárban. Korabeli fotókat néztünk meg a munkásokról, kocsikról, a gyár udvaráról. Felmerült az is, hogy a Kölber-
gyár termékei nemcsak arisztokratákhoz, hanem távoli országokba is eljutottak – hasonlóan, mint Róth Miksa üvegablakai vagy a Minőségi Cipőgyár cipői.
Ennek ellenére az óra nem hozta meg azt a hatást, amit vártunk: a gyerekeket nem igazán
kötötte le a téma, nehezebben kapcsolódtak hozzá. Tanulságként levontuk: lehet, hogy ezt a
témát érdemes lenne inkább a mesterségekre fókuszálva, sokkal több vizuális és interaktív
elemmel feldolgozni. Mozgóképes anyag, hanghatások, netán digitális eszközök is segíthetnék
a feldolgozást.
Teleki téri szomszédok – cigányok és zsidók együtt
A következő alkalommal a Teleki tér világát idéztük meg – azt az időszakot, amikor zsidó és
cigány árusok együtt működtették a piacot, és közös térként használták azt a városrész lakói.
Régi fényképeket vittünk be, amelyeken zsidó és cigány kereskedők láthatók – ezekről beszélgettünk, és arról is, hogyan lehet felismerni valakiről a vallását vagy származását.
Spoiler: nem lehet.
Ezután a mai sokszínű Józsefvárosra tereltük a szót: megemlítettük a kerület mai muszlim,
kínai, vietnámi közösségeit is. Fontosnak éreztük, hogy a tanulók megtapasztalják: a mai
világban is ugyanaz a sokféleség jellemző, mint régen – és ez nemhogy probléma, hanem épp
az egyik legfontosabb érték.
Ezután áttértünk a vallási szokásokra – étkezési szabályok, ruházat, ünnepek –, és előkerült
egy korabeli hirdetés is: Rosenthal Dávidné Lujza utcai ortodox vendéglőjének reklámja.
Felolvastuk a szöveget, közösen kibogoztuk az idegen szavakat (ser, ortodox, kóser, stb.), majd
röviden beszélgettünk a zsidó, muszlim és keresztény vallás közös gyökereiről is.
Az óra végén különböző nyelveken és nyelvjárásokban kértük a gyerekeket, hogy mondjanak el
szavakat, kifejezéseket. Volt, aki jiddisül, volt aki arab, perzsa, vietnámi szlenget tudott mondani
– egy igazán színes, vidám, soknyelvű finálé kerekedett belőle.
Zorád Ernő és a képregény
A tanév végéhez közeledve egy könnyedebb, mégis tartalmas témát hoztunk: a képregény
világát. A gyerekek kezébe többféle műfajú képregényt adtunk – Garfieldtól a Vikingen át
egészen Etgar Keret izraeli novelláinak illusztrált változatáig. Előkerült újra Zorád Ernő is,
akinek munkáit már korábban is néztük.
Beszélgettünk arról, milyen a jó képregény: rövid, vizuális, játékos. A gyerekek megismerkedtek
azzal is, hogy a képregény műfaja már több száz éves előzményekkel bír, sőt a középkori
kódexmásolók firkái is tekinthetők előzménynek.
Ezután Zorád Ernő életútját vettük sorra: hogyan vált festőből képregényrajzolóvá, milyen
kerületi kötődései voltak, és hogyan ábrázolta hűen a történelmi viseleteket, helyszíneket. Ez különösen fontos szempont volt számára, és a diákokat is megfogta a pontosságra való
törekvés. Végül a gyerekek maguk is rajzoltak egy-egy saját képregényt, amit nagy lelkesedéssel
mutattak be. A téma teljesen beszippantotta őket – a foglalkozás egyértelműen az egyik
legsikeresebb volt a félév során.
Piknik és zárás
A tanév utolsó alkalmán közösen piknikeztünk a Mátyás téren (a Losonczi utcai diákokkal),
illetve zártuk az évet az iskolában (a Molnár Ferenc Általános Iskolában). Felidéztük az elmúlt
hónapok legemlékezetesebb pillanatait, és megköszöntük a gyerekek aktív részvételét.
Ajándék is készült – de nem mi adtuk, hanem ők maguk készítették el: a foglalkozások keretes
motívumaként végigkísérő Szarvas-Démon figurából készíthettek kitűzőt, amit mindenki nagy
örömmel viselt.
A program lezárásakor megerősítettük: az ő munkájuk értékes része a múzeum jövőjének. Amit
leírtak, elmondtak, lerajzoltak, az mind egy közös józsefvárosi emlékezet része lett – és talán
egyszer ők maguk is mesélni fogják majd másoknak: milyen is volt hatodikosként a „Nekem8”
programban részt venni.
